Tavaly nyáron még simán kaptam volna hitelt. De ilyen a formám. Mire kinéztem a megfelelő lakást, és megkötöttük az adásvételi szerződést, a bankok elkezdtek szigorítani.

Ez nálunk annyit jelentett, hogy hiába írtam be a szerződésbe a finanszírozó bank nevét, annak esze ágában sem volt hitelt nyújtani. Irány hát a következő pénzintézet, amelynek persze nem felelt meg az eredeti szerződés, hiszen abban nem az ő nevük szerepelt hitelnyújtóként. Új szerződés kellett volna, újra ki kellett volna csengetni az ügyvédi díjat, de erre végül nem került sor, mert az eladó megelégelte a dolgot, és másnak adta el a lakást – annyit a javára, hogy legalább a foglalót visszaadta.

Ez lenne az alapszituáció, amelyből egy életre leszűrtem: hiába tűnnek elérhetőnek a bankok hitelei, hiába reklámozzák a különféle konstrukciókat, a hitelfelvételre komolyan fel kell készülni. A másik gond, hogy bár nem keresek rosszul, az a tízszázalékos önerő, amellyel a lakásvásárlást terveztem, bizony, felejtős. Így marad két variáció: van spórolok még jó pár évig, vagy rászánom magam, hogy valamelyik rokonnál pótfedezetért kuncsorogjak. Ti melyiket választanátok?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.